A CIPŐ TÖRTÉNETE

A lábbeliviselet kialakulása elsősorban azzal magyarázható, hogy az ember testét,így a láb felületét is védeni kellett az időjárás viszontagságaitól,s a talaj egyenetlenségeitől,másodsorban pedig a járást,munkavégzést segítette elő. A lábbeli ősi alakja a talp alá kötött fa,kéreg vagy bőr volt,ebből fejlődött ki idővel a ma is alkalmazott forma. A kialakítást kezdetben a célszerűség határozta meg,későbbiekben már a divat is befolyásolta a cipő esztétikai kiképzését. A lábbelikészítés legfontosabb nyersanyaga kialakulásától kezdve-egyes kivételektől eltekintve- az állatokról lenyúzott bőr. Így a cipőkészítés mellett kialakult a timárság, ami az ember legrégibb kézműves tevékenysége.

A primitív törzsek nem ismerték a bőr kikészítésének módját, de az egyenlítőtől fokozatosan eltávolodva valamennyi területen hasznosították az állatbőröket. Más helyeken egyes néptörzsek csak növényi rostokból-sásból,indából-font szandált viseltek,ez Egyiptomban is kedvelt viseletté vállt. Trópusi vidékeken a bennszülöttek a mai napig is készítenek pálmalevélből sarut. A bőrnek sókkal és más anyagokkal való cserzését már az ősi kultúrákban alkalmazták. A bőrkikészítés több módozatát is ismerték Pl. a naszkapi indiánok a mokaszin készítéséhez bársonyos karibu bőrt használtak , ami a kikészítés során hófehér szint kap. Hogy a belőlük varrt mokaszin ne legyen olyan kényes , füstöléssel világosbarna szint adtak a bőrnek.

Az egyiptomi lábbeliviselet nem volt jellemző mindkét nemre. Inkább a férfiak hordták a szandált vagy sarut,de rituális szertartásokon levették. A nők mezítláb jártak, lábukat színes lábperecekkel ékesítették. A rabszolgák megkülönböztetésük miatt hordták a sarut, melynek talpa meg volt jelölve. Az egyiptomiak és babiloniaiak szandált, míg az asszirok és perzsák-főként háború idején- bőrharisnyához hasonló magas szárú cipőt viseltek.

A magas szárú cipő megjelenése(i.e.VII.sz.) ellenére az uralkodó lábbeli forma a szandál. A görögök is egyszerű szandált vagy sarut hordtak.

A rómaiaknál a lábbeliviselet szélesebb körű volt. A rabszolgák többnyire mezítláb jártak és az eladhatóságukat a lábszárukon jelölték meg mésszel. A szabad polgárok a tógához szandált viseltek, az utcán pedig magas szárú, vastag talpú calcaust.

A rangkülönbség a cipőviseletben is megmutatkozott. A patríciusok vörös bőrből készített lábeliket viseltek , elefáncsont félholddal díszítve. A szenátori rendű,plebejusi származású rómaiak fekete cipőt hordtak hasonló díszítéssel. A római légiósok szeggel kivert talpú -caligát-katonai lábbelit hordtak.A nők a gazdagon hímzett,gyönggyel kirakott lábbeliket kedvelték. A római birodalom bukása után a népvándorlás és a korai feudális államok kialakulásának kora következett. Sajnos a magyarok letelepedésének az idejéből nagyon kevés textil és bőrkészítmény maradt fen. A harisnya szerű lábbelit a bokához kötötték bőrszíjjal.

A középkori divat a gótika stílusjegyeit a legjellemzőbb formát a csúcsívet követi. A csőrös cipők szélsőséges alakját a kor divathóbortja alakította ki. A hadifelszerelésben is megtalálhatóak voltak a csőrös páncélcipők. A viselőjének a rangját is jelezte a cipő orr hegyének a hossza ,minél nemesebb, annál hegyesebb. A járást megnehezítették,gátolták,végül az udvari bolondok jellegzetes lábbelijévé vált,csengővel az orrán díszítve.

A reneszánsz (megújulás) korszaka elsősorban Itáliából indukt. A középkor vallásos életszemléletével szemben a reneszánsz emberének gondolkodása az élet szépségei felé fordul. Ez a felfogás a ruházkodásban is magmutatkozott. A férfiak szélesorrú, u.n „tehénszájú” finombőrből készült lábbeliben jártak, papucs vagy pántos formában.

A hölgyektől a sudár megjelenést igényelte a kor, amit a ruha alatt cipőjükre szerelt magasított fatalppal értek el. Magasságuk a 25-30 cm-t is elérte. Ez a divat hasonlít a rómaiak „ kotornusaira”és egy praktikus oka is volt mivel abban az időben a szennyvíz elvezetése és a szemét elszállítása még nem volt megoldott az utcákat teljesen ellepte. A magasított cipőkkel igyekeztek száraz lábbal és ruhával átkelni az egyik oldalról a másikra.

A fából kialakított cipők máshol is jellegzetesek például az arab és az indiai országokban. Európában is elterjedtek a fából faragott cipők és még a mai napig is viselik. A XVI. század spanyol divatja a merev, szigorú viseletet követelt. A lábbeli széles kerek orral és szarv alakban kialakított fejrésszel készült. Anyaga zömében selyem,brokát és bársony. A sarok alkalmazása még nem jellemző . A kínaiaknál viszont a lábbeli lágyékrésze alatt elhelyezett sarok a divatos tipegést tette lehetővé. A divatőrület legmegrázóbb példája is Kínához kapcsolódik. Hogy minél kisebb lábméretet érhessenek el, az újszülött leánygyermekek lábát szorosan bepólyázták, sőt idegvágást is alkalmaztak. Így alakult ki a szépnek tartott lábforma. Mátyás király udvarában erősen érződött az itáliai hatás,de a keleti ruházatok is érvényesültek.

Majd a török hódoltság befolyásolja a formakialakítást. A legjellegzetesebb viselet a felhajló orrú papucs. A népi lábbelik sokat változtak a más népekkel való kapcsolatok és harcok következményeként.

Legegyszerűbb lábbeli a bocskor, amely a talpat a talp szélét és a lábujjakat fedte.Egy darabból szabták ki és szíjjal húzták össze. Erdélyben hímzett bőrkapcával, vagy kötött harisnyával viselték. A XVII. sz.-ban a magyaros hímzésű cipők és a hegyes szárban végződő csizmák terjedtek el, amelyeket feszes nadrágokhoz hordtak.

A barokk kor a XVII. századtól a reneszánsz szélsőséges elemeit használta fel. Nagy jelentőségű a magas sarok alkalmazása, amely elérte a 15 cm magasságot is. A merev talpak miatt bőr kengyelt is alkalmaztak a sárás könnyítésére. XIV. Lajos a „Napkirály” uralkodása alatt érte el fénykorát ez a divat . A hivalkodó férfidivatra jellemző a szalagcsokros,sűrű csipkével díszített cipő,csizma. A XVIII. század elején megjelenik a rokokó stílus világos, áttetsző,lenge ruhaanyagok,érdekes parókál és csatos, lapos sarkú cipők.

Napóleon uralomra jutása idején az empire (antik formák felelevenedése) virágzik. A stílust pompeji,Herculaneum ásatásai ihlették .Teljesen lapos,puha papucscipők amelyek bőrből vagy textilből készültek. A biedermeier korszak lábbeliviseletének stílusa nem egységes, mert feldolgozta az addigi összes divathatásokat. Talán a lábbelik túldíszítése a jellemző csatokkal,pántokkal,díszlyukasztással. 1900-tól napjainkig terjedő időszak cipődivatja sokban követi az elmúlt korok divatjait, korunk követelményeihez igazodva.

A TŰSARKÚ TÖRTÉNETE

Eleinte a harisnyához hasonlóan a magassarkú cipő is a férfiak ruhatárához tartozott. A tízcentis, tűhegyes változattal felszerelt lábbeli mára a női gardróbok legszexisebb darabjává vált. A magassarkú története a kezdetektől.

Szép és nőies

A magassarkú cipő története egyes források szerint az ókorig nyúlik vissza: a kutatók egyiptomi sírokban és templomokban magasított lábbelit viselő embereket ábrázoló falfestményekre bukkantak. A középkorban a 16. században találkozhattunk újra a magassarkúval, mely hímnemű viselőjéről azt jelezte, jómódú nemesember.

A benne pompázó lábakra tekinteni kellemes

A saroknak természetesen praktikus funkciója is volt, hiszen lovaglás közben segített megtartani a lábat a kengyelben. Hölgy hivatalosan 1533-ban viselt először magassarkút: Medici Katalin ez évben egy hasonló alkalmatossággal ellátott lábbeliben ment hozzá II. Henrikhez. Ettől kezdve, egészen a 19. századig nők és férfiak egyaránt hordtak magassarkút, majd az attraktív lábbeli teljesen kiszorult az urak gardróbjából. Olykor azért még visszatért "vendégségbe": az amerikai vadnyugaton a cowboycsizmák jellegzetessége lett, az 1970-es évek diszkókorszaka pedig a tehéntereléssel nem foglalkozó városi legények ruhatárába is becsábította.

A tűsarkú megjelenése ekkor azonban még váratott magára: a technológia csak a 20. században tette lehetővé ennyire magas, vékony és mégis stabil sarkak gyártását. Mára a magassarkú cipő egy igazi nő ruhatárának természetes kiegészítője. A benne pompázó lábakra tekinteni kellemes elfoglaltság, viselni már kevésbé. De mivel ez utóbbiról a férfiaknak kevés a tapasztalatuk - kivéve persze a transzvesztitákat -, elvárják partnerüktől, hogy legalább különleges alkalmakkor bújtassák lábfejüket egy tíz-tizenöt centi magas csodába. Kivételt képeznek persze az átlagosnál alacsonyabb férfiak, akik nemigen szeretik, ha partnernőjük föléjük magasodva "elnyomja" őket.

Mára a magassarkú cipő egy igazi nő ruhatárának természetes kiegészítője

A divatirányzatok változása e híres lábbelit nem érintette: bár időnként felzárkóztak mellé a vastag sarkak és a teletalpak; a vörös tűsarkú mindig is az igazi nőiesség megtestesítője maradt. S valószínűleg marad is, még jó ideig. Tehát, hölgyeim, a hétköznapi lábkímélő sportcipők után a szombat esti vacsorára igenis vegyék elő a szekrényből a férfiak kedvencét, és hódítsanak vele kedvükre.

PLATFORM CIPŐK

A lapos saruk és balerinák mellett egyre népszerűbbé váltak a magas sarkú, platform cipők. A folyamatot én ott érzékelem, hogy a lapos talpú gladiátor szandálokat mára kiszorították – a számomra hasonlóan vonzó, de viselhetetlennek ítélt – magas sarkú darabok. A vörös szőnyegen standard lett 15 centis sarkakon tipegni. Mióta pedig Alexander McQueen megtervezte Armadillo névre keresztelt, ikonikus patacipőt, amelynek sarka 25.4 centiméteres, nem talált kihívóra. Eddig.

Mihai Albu román tervező gigantikus cipőépítményeinek nemcsak a látványa, hanem 30 centis magassága is sokkoló. Azon viszont csöppet sem lepődöm meg, hogy korábban építészként dolgozott, és csak később nyergelt át a bőriparra. Van egy olyan sejtésem, hogy Romániában nem volt lehetősége felhőkarcolókat tervezni, és így éli ki magát. Az általa tervezett cipők járásra kevésbé alkalmasak, inkább műalkotásként kezelendők. A cipők mellett táskákat és bőrből készült kiegészítőket is tervez. Mihai Albu szerint azért van szükség ilyen kiképzésű cipőkre, mert a legtöbb nőnek nincsenek hosszú gazellalábai. A tervező által csak konstruktív káosznak nevezett emeletes topánok átlagosan 1200 euróba kerülnek.

MANOLO BLAHNIK

Manolo Blahnik már több mint 30 éve kápráztatja el szebbnél szebb cipőcsodákkal közönségét.

A mester ereiben spanyol és cseh vér is csörgedezik. A divat világa már egészen korán a hatalmába kerítette, így Genovában a nyelvészet mellett művészettörténetet is hallgatott. 1965-ben megérett elhatározása és Manolo Párizsba költözött. Minden vágya az volt, hogy jelmeztervező lehessen. 1970-ben New Yorkban azonban meglátta munkáit az akkori amerikai Vogue főszerkesztője, Diana Vreeland, aki azonnal beleszeretett Manolo cipellőibe. Vreeland meglátta Manolo tehetségét, és arra ösztönözte, hogy kifejezetten csak a cipőtervezésre és -készítésre koncentráljon. A mester megfogadta a Vreeland tanácsát és elmélyült a cipőkészítés rejtelmeiben: neves cipőkészítő dinasztiák gyáraiban pontosan tanulmányozta a lábbelik készítésének technikáit. A Vogue főszerkesztőjének orra nem tévedett: Manolo cipőkreációira 1971-ben Londonban felfigyelt a kor legnevesebb angol tervezője, Ossie Clark is. Ez jelentette Manolo számára azt a bizonyos hatalmas fordulatot - a mester 1973-tól sorra nyitotta meg cipőüzleteit.

A Manolo által tervezett cipőkről érdemes tudni, hogy egytől egyig a mester tervezi és kivitelezi őket: pontos skiccei után saját kezével dolgozik a darabokon.

1970

1980

1990

Ha valaki csak egyetlen részt is látott a Szex és New Yorkból, akkor az pontosan tudja, hogy kiről is van szó és mennyibe is kerülnek az általa tervezett cipők. A tervező 1942-ben született a Kanári-szigeteken, és az anyatejjel együtt szívta magába a divat iránti rajongását, mivel édesanyja szinte bolondult a szép és egyedi tervezésű ruhákért és alapanyagokért. Ezért, bár a szülei jogi pályára szánták nem csodálkoztak azon, hogy a fiatal Manolo a cipők világában találta meg önmagát. A hetvenes években robbant be a köztudatba, amikor is az a megtiszteltetés érte, hogy az amerikai Vogue címlapjára kerülhetett, így ő lett az első férfi az újság történetében aki saját címlappal büszkélkedhetett.

SALVATORE FERRAGAMO

A tervező egy olasz házaspár tizennegyedik gyermekeként látta meg a napvilágot 1889-ben, első cipőjét a testvére elsőáldozására készítette, a munka olyan nagy hatással volt rá, hogy nem sokkal később Nápolyba költözött, hogy cipőtervezést és készítést tanulhasson. 1914-ben Bostonba ment, ahol már főállásban készített cipőket, a várt siker pedig nem maradt el. A sztárok egymásnak adták a kilincset Ferragamónak, aki azonban nem volt megelégedve a szaktudásával. Ezért beiratkozott a Dél-Kaliforniai Egyetemre, ahol anatómiát kezdett hallgatni, azzal céllal, hogy a láb felépítését megismerve képes legyen megalkotni egy olyan cipőt, amely nemcsak szép, de kényelmes is. A tanulmányok meghozták a várt sikert, ugyanis a tervező kifejlesztett egy olyan fémbetétet – amely minden cipőbe bekerül –, ami megkönnyíti a tűsarkút imádó nők életét. Aki moziban is szeretne Ferragamo cipővel találkozni, az nézze meg az Ausztráliát, amiben Nicole Kidman egy gyönyörű piros Ferragamo topánban pipiskedik.

PRADA

Miuccia Prada némileg kilóg a sorból, hiszen a cég nemcsak lábbelik tervezésével foglalkozik, de ha már egy egész filmcímet szántak a márkának, akkor mi sem hagyhattuk ki sorból. Az olasz tervezőnő 1950-ben született Milánóban, és 1971-ben csatlakozott a családi vállalkozáshoz, az eredetileg politológusnak készülő tervezőnő egy éles váltással kezdett bele a cipők és ruhák tervezésébe. Az általa tervezett cipők most már nagyobb sikernek örvendenek, mint maguk a ruhák, mivel minden egyes darab egy-egy kisebb műalkotásként is felér.

VÁGÓ RÉKA, CIPŐTERVEZŐ

Helyes csaj. Laza és természetes. Londoni mintán edződött, érződik rajta a külföld. Egyébként sem az a begubózós típus, szívesen dolgozik alkotóközösségben: az ő cipőiben vonultak Tóth Bori, fiatal divattervező modelljei Ausztriában és a budapesti Műcsarnokban, az Aquanauta csoport matyóhímzéses ruhakollekciója pedig a Budapesti Történeti Múzeumban és aztán Londonban is. Egyedi topánjai nem csak trendkövetők, de lábszépítők is. Szerinte egy jól megcsinált magassarkú cipő kényelmes is lehet...

A HazaiDivat.hu készített egy interjút Vágó Rékával, aki készségesen válaszolt a feltett kérdésekre:

HazaiDivat.hu: Hogyan lettél versenytáncosból cipőtervező?

Vágó Réka: Ötévesen elkezdtem balettozni, aztán tizenegyévesen már versenytáncoltam. A fellépőruháimat egy idő után magam terveztem, aztán más versenytáncosok ruháit is, így indult. Az Iparra (ex Iparművészeti Egyetem, 2006. márciusától Moholy-Nagy Művészeti Egyetem - a szerk.) eredetileg ruhatervező szakra jelentkeztem, de aztán a textilen belül bőrszakra mentem, és azon belül választottam végül a cipőzést. Azért nem lettem ruhatervező, mert az anyag kifolyik a kezem közül, nem tudom megmondani, miért. Viszont a bőrrel nagyon szeretek foglalkozni, egzaktabbnak érzem, bár a bőrruhák készítése sem érdekel annyira. Néha táskákkal is foglalkozom, de azokkal kapcsolatban csak alapelképzeléseim vannak. Ezért is fogok együtt dolgozni egy táskatervező lánnyal, Dalmával. Az lesz a munkamenet, hogy én megtervezem a cipőket, amiket ő alapötletként fog használni a táskaterveihez. A versenytáncot 2004-ben hagytam abba, ma már csak hobbiszinten csinálom. A diplomázás (2003-ban - a szerk.) után csak minőségi kompromisszumok árán tudtam táncolni, és az ilyet nem szeretem. Vagy maximális odaadással, vagy sehogy - ez az elvem. Nálam úgy jött a sehogy, hogy elkezdtem cipőzni.

HD: Ha valaki, hát egy táncos tudja, milyen a jó cipő...

VR: Persze. Már csak azért is mert a versenytáncban - főleg a latin-amerikai táncoknál, amit én is csináltam - a cipőnek nőiessé, formássá kell tennie a lábat. Aztán fontos a puha talp és a tartósság is, mert a versenycipő állandó, erős igénybevételnek van kitéve. Ráadásul tánccipőkben nem csak a hosszméret van megkülönböztetve számozással, de a szélesség is betűkódokkal. Logikus, hiszen a láb hossza csak egy adat, két egyforma hosszú láb szélessége centikben térhet el egymástól. Ezért is nem értem, hogy itthon miért nem árulnak különböző szélességű utcai cipőket.

HD: Mitől jó egy cipő?

VR: Attól, hogy kényelmes - egy magassarkút is meg lehet csinálni kényelmesre - és attól, hogy esztétikai élvezetet nyújt. A fában az a szép, hogy a halála is szép. Ez vonatkozik a cipőkre is: minél öregebb egy bőrcipő, annál inkább rásimul a lábadra és miután leveszed, akkor is a tiéd, mert a te lábad formáját tükrözi.

HD: Ha szeretnék venni egy Vágó Réka cipőt, mennyi pénzt vigyek magammal?

VR: Negyvenezer forinttól kapsz nálam cipőt, az árhatár pedig a csillagos ég...

HD: Van ma Magyarországon erre fizetőképes kereslet?

VR: Tény, hogy az emberek többsége itthon nem a divattal van elfoglalva. De vannak pontos adataim is a potenciális vevőkörömről: anno, amikor a diplomámat csináltam, elmentem a Statisztikai Hivatalba, hogy megtudjam, milyen a magyar lakosság korosztály szerint megoszlása. Szerettem volna látni, mekkora közönsége van annak, amit csinálok, és hát nagyon vicces adatok jöttek ki... Én akkoriban egy nagyon trendi cipőkollekciót terveztem, 15-19 évesek számára, és kiderült, hogy Magyarországon csak háromszázezer ilyen korú lány van. És persze ennek csak töredékrésze él városban, ahová eljuthatnak a cipőim, úgyhogy a magyar piac ilyen szempontból nagyon kicsi. Ezért én abszolút külföld felé kacsintgatok.

HD: És 2002-ben ki is mentél Londonba...

VR: Egy Erasmus-pályázat révén, negyedéves egyetemistaként élhettem kint januártól áprilisig. Nagyon hasznos időszaka volt az életemnek, többek közt mert egy barátságnak köszönhetően bemutatták a cipőimet

a Graduate Fashion Week-en. Ez egy országos rendezvény odakint, divattervező és tervező szakos diákok mutatkozhatnak be rajta. Én úgy kerültem oda, hogy a társasházban, ahol laktam egy divattervezéssel foglalkozó, londoni diáklány helyére kerültem, és úgy alakult, hogy nagyon jóba lettünk. Ő résztvett a Week keretében megrendezett Graduate Fashion Show-n, ahol beválogatták a legtehetségesebbek csapatába. Ez azzal járt, hogy bemutatkozhatott a londoni Show-n, illetve - néhány kiválasztottal együtt - az azt megelőző Press Show-n is, ahol a londoni divatsajtó előtt mindig csak a legjobbak mutathatják meg a tehetségüket. Az itt felvonuló kollekciójához terveztem én a cipőket. Nagy élmény volt. Aztán ami szintén nagyon tetszett, az a profi hozzállás volt. Az itthoni iskolában azt tapasztaltam, hogy ha kritizáltam egy tanár előadását, akkor azt személyes sértésnek vette. Odakint ez máshogy van: ha nem tetszett egy óra, vagy egy óraadó tanár, akkor írtunk egy levelet a problémánkról, mindenki aláírta, a tanulmányi osztály pedig megoldotta az ügyet, és nem volt semmi sértődés. Én nagyon szeretem az angolokat, nekem nem hűvösek, bár ez a kapcsolt jelzőjük a köztudatban. Furcsa népség, nem olyan nyitottak, befogadóak, mint mi - például igazán jó barátom összesen kettő lett -, de ezzel szemben nagyon udvariasak és nagyon könnyű velük szót érteni.

HD: Nem fordult meg a fejedben, hogy külföldön maradj?

VR: Hazafelé Londonból bőgtem a repülőn. De mégis nagyon haza akartam jönni, mert annyi élményt szereztem, akkora tett vágy nőtt bennem, hogy meg akartam mutatni a világnak... Ez a diplomamunkámon is tükröződik, mindent bele akartam tenni, amit kint tapasztaltam. Azóta sokszor visszamentem, voltak próbálkozások is, hogy kint maradjak, de végül elkezdtem itthon szabadúszóként dolgozni, és úgy gondoltam, adok egy kis időt, hogy ez beinduljon. Ha pedig nem indul be, akkor még mindig tudok kint dolgozni...

HD: Miért szabadúszóként?

VR: Nem nagyon van itthon ipar, ami fel tudná venni a végzett cipőtervezőket. Ráadásul a MOME-n (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem - a szerk.) csak tervezőképzés folyik, miközben bőripari szakembereket a Könnyűipari Műszaki Főiskolán is nevelnek. Ők pedig a tervezés mellett gyártástechnológiát is tanulnak, ezért nagyon sok helyre inkább őket veszik föl. Ezek a munkaadók persze többnyire cipőgyárak, mert kifejezett tervezés Magyarországon nincsen. Tehát az a fajta cipőtervezés, amit Londonban és a MOME-n is tanítanak, hogy figyelni a trendet, előre dolgozni, külfölön tájékozódni, na, ezt nem igénylik az itthoni cégek, vagy inkább úgy mondanám, hogy nagyon kevés igényli. Külföldön is úgy megy a konfekciócipőgyártás, hogy ha egy haute couture bemutatón látszik, hogy valami sikeres lesz, akkor azt az utcai cipőket készítő cégek lekoppintják. De ők legalább figyelik a trendeket és olyan cipőket másolnak le, amik aztán trendiek lesznek. Itthon ezzel szemben az van, hogy a már sikeres, trendi cipőket hozzák be az országba, és másolják aztán szériában. Ezért sok trendkövető nő azt panaszolja, hogy itthon nem kapja meg a legújabb divat szerinti cipőt, valamint, hogy ugyanazokat a modelleket találja minden üzletben.

HD: Ők mennek hozzád?

VR: Ők is. Mostmát vannak törzsvásárlóim, de mindig érkeznek újak azzal, hogy látták az újságban, vagy a a weboldalamon (www.rekavago.com) a cipőimet, és nagyon megtetszett nekik. Az árak persze meghatározzák, hogy kik vásárolnak nálam, de a banki alkalmazottaktól a jogászokig sok mindenki, aki nyitott a játékosságra, a humorra és a nőiességre, amit a cipőim képviselnek.

HD: Milyen egy Vágó Réka cipő?

VR: Benne van a címke, hogy én csináltam... Pontosabban a cipőim fantázianeve, a rekavago, amit a szüleimnek köszönhetek. Ideális, mert nyolc betűnél nem több és külföldön is kimondható, de azért mégis a saját nevem, ami szerintem hitelessé teszi a terméket. Stílusjegyeit tekintve nőies, ugyanakkor van benne valami kis játékosság, mert nem szeretem, ha valami sterilen tökéletes. Tulajdonképpen a stíluskeveredést szeretem, de azt is csak módjával. Aztán jellemző a cipőimre a különleges anyagtársítás és színkombináció. Az új kollekciómban például van sok sötétbarna óarannyal, lila-türkiz és barna-almazöld. Anyagban főleg bőröket használok, de néha textíliát is, mostanában pedig krokodilbőrben, kígyóbőrben gondolkodom, hogy kicsit elmenjek a luxus felé. Szívesen használok egyedi felületmegmunkálásokat, sarkakat, mostanában például különleges fémsarkakat készíttetek és lézertechnikával díszítem a bőröket.

HD: Mi ihlet egy cipő megtervezésekor?

VR: Ez nagyon összetett. Van, hogy egy cipőt kifejezetten egy valami, egy konkrét dolog inspirál. Ez bármi lehet, lényeg az, hogy a tervezésnél elinduljon bennem egy gondolat. Az elindítója lehet akár egy mozifilm is, amik amúgy is hajlamosak elindítani a divatbolondériákat. Például amikor a idén nyárra visszajött ’80-as évek divatja, újra végignéztem a táncos múltamhoz is kötődő ’Flash Dance’-t, a ’Szombat esti láz’-at, meg annak folytatását, amit Sylvester Stallone rendezett. Ezek mind megihlettek. És emögött mindig ott van egy permanens háttér, a trendfigyelés, ami azt jelenti, hogy figyelni kell a társművészeti ágakat, hogy például mi van az ipari formatervezésben, milyen irányban halad az építészet, ezek mind nagyon fontos dolgok, enélkül az ember bezáródik.

HD: Mi az aktuális cipőtrend?

VR: Most pont a platformtalpak jönnek vissza, ami azt jelenti, hogy elöl kicsit vastagabb a cipő talpa, de a magas sarok is trendi. A hetvenes évek divatja jön vissza, a mai igényekre átgyúrva. Színben pedig a lila, a szürke és a zöldek.

HD: Ki határozza meg a mindenkori cipőtrendeket?

VR: Hogy mi lesz a trend színekben és anyagokban, azt egy bizottság határozza meg Párizsban, két évre előre. Azért fontos ennyivel előre, mert eszerint ütemezik a gyárakban a termelést, ez olyan ’üzletközpontús’ dolog. Aztán a nagy divatházak szintén két évre előre megtervezik a maguk kollekcióit, amibe a kiegészítők is beletartoznak, és már meg is érkeztünk a cipőkhöz. Az, ami nálunk konfekcióba kerül, az már két évvel ezelőtt ott feküdt a bizottság tárgyalóasztalán. Az egyedi cipőtervezőknél persze tágabb teret kap a kreativitás, de azért én is igazodom a ruhatrendekhez. Például szezononként - tavasz/nyár, ősz/tél - tervezem a kollekcióimat, mert szempont, hogy a vevőm fel tudja venni a cipőmet az éppen divatos ruháihoz. Viszont sok divatcég egyre jobban kezdi bontani a szezonokat: szezonon belül is van szezon.

HD: Hány pár cipőből áll és hogyan készül el egy-egy kollekció?

VR: Ez változó. Az őszi-télit kilenc párosra terveztem, de általában tíz-tizenkét párral dolgozom, aminek nyilván financiális okai vannak: nem kevés pénz ezt megcsinálni. De nem is érzem, hogy fontos lenne többet készíteni. A folyamat a trendfelméréssel, gyűjtögetéssel indul, közben alakulnak ki a formák. Szoktam keresni egy arcot, nem konkrétat, habár általában a tervezők magukat tervezik bele a termékeikbe. Azt figyelem, hogy nekem mi áll jól, de persze, ha a megrendelőnek jól áll, az az igazi, ezért egyedi tervezésnél van lehetőség a konkrét lábraillesztésre is. Aztán sarkat megtalálni, kaptafát venni hozzá és szépen összeáll a kép, hogy mit is akarok. Elkezdem csinálni a mintacipőket, van egy lábpróba, hogy jó-e. A szabásminta után újra meg kell nézni, hogy olyan lett-e, amilyennek terveztem. Így áll össze a mintakollekció. Nemrég még minden fázist - ügyintézést, anyagbeszerzést, felsőrészkészítést - én végeztem, de most már vannak felsőrészkészítők, akik segítenek a munkámban.

HD: Milyen bemutatókon mutatkoztál be eddigt?

VR: Önálló nagybemutatóm még nem volt, de divattervezőkkel már többször dolgoztam közösen. Szeretek együtt alkotni másokkal, inspiráló, hogy mindenki bedob valamilyen ötletet és aztán az viszi tovább az egészet. 2005-ben például Tóth Borival volt egy közös pret a porter bemutatónk, amivel Ausztriába is kijutottunk, mert a szalonbemutatónkon egy hölgy meghívott minket egy ausztriai szálloda megnyitójára. Idén pedig a Műcsarnokban volt egy bemutatója Borinak, oda is én készítettem a cipőket. Aztán ott van az Aquanauta csoport (Mátrai Krisztina, Moszhammer Kinga és Pallai Betti), akiket még az egyetemről ismerek, velük tavaly augusztusban kezdtünk el együtt dolgozni: az egyik ruhakollekciójukhoz készítettem kiegészítőket. Ennek február 2006. február 9-én volt egy nagyszabású bemutatója a Budapesti Történeti Múzeumban, ami nagyon jól sikerült. Március 7-én pedig Londonban mutattuk be ugyanezt a kollekciót.

HD: És megintcsak London... Hogyan kerültetek ki az Aquanautával?

VR: Meghívásra mentünk, Bogyai Katalin, a londoni Magyar Kultúrális Intézet vezetője hívott meg minket. Látta a bemutatónkat Budapesten, így adott lehetőséget a londoni bemutatkozásra. Az is nagyon jól sikerült, de inkább szalonbemutató volt: a teremben úgy százan fértek el, míg a budapesti bemutatót több, mint hétszázan látták. Ráadásul az itthonin nagyon nagy sajtójelenlét volt, a kintin viszont nem voltak sokan, mert a divatmédia képviselői már korábban kiutaztak a bemutatónkkal egy időben zajló párizsi pret-a-porte-ra. Az időpontot viszont nem lehetett megváltoztani, mert a divatbemutatónk a londoni Bartók Hét nyitónapjának programja volt.

HD: A Tisza cipővel is dolgoztál...

VR: Az egyetem utolsó évében, 2003-ban indították újra a Tisza cipőt, és a tulajdonosok kiírtak egy pályázatot cipőtervezőknek. Én és egy osztálytársam, Bognár Rudolf jelentkeztünk rá, és első helyen végeztünk. Aztán megmutattam a Tisza cipősöknek az Aquanautával való, matyó stílusú együttműködésünk eredményét - azt, amit Londonban is bemutattunk -, és ennek köszönhetően majdnem félévet dolgoztam a Tiszával. Az ottani munkám eredménye lett a limitált kiadású matyóhímzéses sportcipő.

HD: Szerinted összetartó a hazai divatvilág?

VR: Van rá példa, hogy sikerül néha összetartani, az előbbiekből is látszik, vannak közös munkák. És az a tendencia, hogy lesznek is, mert most már sokan közűlünk jártak külföldön ösztöndíjjal, és egyre többen mennek, ami azért hasznos, mert látják, hogyan működik kint az ipar és a divatvilág. Látják, hogy összetartás, érdekszövetség nélkül nem megy. Itt mindenkinek az az érdeke, hogy itthon is működjön a divat és az emberek odafigyeljenek arra, hogy mit vesznek fel. De ehhez az is kell, hogy az emberek nyitottak legyenek arra, hogy a tervezők ötleteit elfogadják, ez pedig Magyarországon csak egy bizonyos szinten működik, és azon belül is inkább csak Budapesten. Egyszer Alexander McQueentől kérdezték, hogy nem baj-e, ha nincs ízlése a vevőinek? Erre azt válaszolta: ’Dehogy baj, nem kell, hogy ízlésük legyen, majd én megmondom nekik, mit vegyenek fel, csak vegyék fel.’

HD: Vannak itthon konkurenciáid?

VR: Van, például Szilágyi Andi. De ő is csak annyiban, hogy szintén egyedi cipőtervezéssel foglalkozik, viszont más stílusban és ettől már nem is igazi konkurencia. Aki Vágó Réka cipőt akar, az Vágó Réka cipőt vesz, aki Szilágyi Andi cipőt akar, az Szilágyi Andi cipőt vesz. Az én cipőim, szerintem, letisztultabbak, én jobban koncentrálok arra, hogy a cipő szépen álljon a kaptafán és utána a lábon. És több mintát is képes vagyok elkészíteni azért, hogy egy kivágás jól álljon a cipőn, hogy minél tökéletesebb legyen. Andi viszont nagyon különleges színkombinációkat alkalmaz. Más dizájner-cipőkészítők nem nagyon vannak a hazai piacon, de kézi készítésű cipőkkel azért foglalkoznak páran: ott van Illés Kati, aki egészen aprólékos munkát végez és van egy Sallai nevű cipős, akinek nagyon szép férficipői vannak. De olyan igazán a trendre fókuszáló cipőkészítők csak mi ketten vagyunk Andival.

HD: És ki a külföldi etalon a számodara?

VR: Az angol Georgina Goodmant nagyon szeretem, ő egy különleges cipőtervező, de a nagyobb divatházak, például a Prada cipői is nagyon tetszenek.

HD: 2005 március 2-án Herczeg Zoltán divattervező kezdeményezésére a magyar divatszakmában dolgozók egy csoportja nyílt levélben fordult Gyurcsány Ferenc miniszterelnökhöz, illetve az illetékes minisztériumhoz. A levélben felszólítják a kormányt, hogy biztosítsák a törvényes feltételeket ahhoz, hogy a divattervezők is meg tudjanak élni a munkájukból. Te is csatlakoztál ehhez, miért?

VR: Ez a levél egy kör-e-mailben érkezett el hozzám. Azért írtam alá, mert tény, hogy a kínai áruk olyan szinten lepték el Magyarországot, amivel mi, tervezők már nem tudjuk felvenni a versenyt. Igaz, hogy nem a kormány dönti el, működik-e egy országban a divatipar, vagy sem, mert ez Európa-, illetve világszinten dől el. De annyit tehet a kormány, hogy rendeletekkel védi a magyar érdekeket úgy, ahogy külföldi kormányok teszik a saját tervezőikért. A divatban van pénz, de ezt az itthoni vezetés valamiért nem ismeri fel, pedig Európa központjában vagyunk, és ennek - már csak logisztikai szempontból is - vannak előnyei.

HD: Kaptatok visszajelzést?

VR: Nem.

HD: Második diplomádat szerezted meg nemrég...

VR: A MOME-n diplomáztam művészeti menedzser és tanár szakon. Aki az egyetemre jár, annak lehetősége van párhuzamos képzésben megszerezni ezt a diplomát is. Londonban ez a művészeti képzés része, és úgy gondoltam, hogy magyar dizájnerként is csak hasznos lehet, ha belelátok a divatipar menedzsmenti, gazdasági részébe is.

HD: Nagy víziód? Milyen lesz a befutott Vágó Réka?

VR: Vannak márkák, ahol szívesen dolgoznék, de az is jó lenne, ha a saját márkámnak lenne biztos bázisa. Tehát lenne itthon boltom és külföldön is jelen lennék a nagyobb áruházakban.

HD: Hány pár cipőd van?

VR: Kábé ötven darab és nem mind saját tervezés. Azt szoktam mondani, hogy amit nem tudok elkészíteni, azt megveszem.

HD: Kedvenc könyved?

VR: Szerb Antal: Utas és holdvilág, Pendragon legenda és minden, ami Szerb Antal. Ja, és Coelhotól az Alkimista.

HD: Kedvenc filmed?

VR: A ’Mielőtt felkel a nap’ és a ’Mielőtt lemegy a nap’, az ’Elveszett jelentés’ és a ’Semmi ágán’.

HD: Kedvenc színészed, színésznőd?

VR: Jeremy Irons. A Márai könyvből forgatott ’A gyertyák csonkig égnek’ bemutatója utáni sajtótájékoztatón sikerült kezetfognom vele. Motorral érkezett meg Dora nevű pumi kutyájával és mindenki motoros futárnak nézte... Aztán még Törőcsik Marit imádom és Rudolf Pétert is. És Marilyn Monroe-t, Audrey Hepburt is.

HD: Te tervezted a cipőt, amit most viselsz?

VR: Nem, ez egy autentikus indiai cipő, amit azért szeretek, mert nagyon puha, kényelmes és nagyon hasonlít egy balettcipőhöz.